Ezoterikus körökben gyakran hallható a tudat, tudatosság és az öntudat fogalma.
A szóhasználattal nincsen semmi probléma mindaddig, amíg a megfelelő értelemben használják ezeket. A tapasztalatom azonban az, hogy gyakran fogalmuk sincs az embereknek arról, hogy mit beszélnek. Egyszerűen csak elegánsnak és kissé tudományosnak tartják (jó szöveg is), ha ezzel a témakörrel kapcsolatosan nyilatkoznak, mert úgy vélik, hogy így okosabbak majdhogynem átlagon felüliek a többi emberhez képest.

Lehet plagizálni is a más munkáját és saját kútfőből termő elvek, vagy eszmékként publikálni, azonban mégis lesz egy kis hiba ezzel: mivel az idegen tollakkal ékeskedő egyén nem elég tudatos, és a tudatszintje valahol a primitív és az átlag ember gondolkodási módjában nyilvánul meg, ezért fogalma sem lesz arról, hogy mit és miről beszél.

A gyakorlatban, ha egy személy tudatállapotáról beszélünk, akkor többnyire az illető elme állapotára gondolunk. Ha azt mondom, hogy valaki nem elég tudatos, akkor ez a kijelentésem akár sértődést is előidézhet, hiszen azt is gondolhatja a személy, hogy ezzel nemcsak kritizáltam, de még le is hülyéztem, hiszen az elme állapotát minősítettem és értelmi szintjét igen kevésre is értékeltem. Ebben az esetben helytelen a következtetés!

Amikor az emberek Istenről beszélnek, rendszerint nem az egyetemes Istenségre gondolnak, hanem elképzelnek valakit, aki Naprendszerünk legfelsőbb irányítója. Ő azonban nem egy személy, hanem egyfajta TUDAT, és mi mindannyian benne, az ő részei vagyunk. Ne úgy gondoljunk a benne lévőségünkre, hogy ő szét van osztva közöttünk, hanem úgy, hogy részei vagyunk és így részesülünk vele/benne.
Istennek nevezzük azt, amikor az Abszolút megnyilvánul, és aki megnyilvánulásában már kettős: ÉLET és ÁLLAG, vagyis SZELLEM és ANYAG.
A TUDAT és az ÉLET azonosak, tulajdonképpen ez egy dolog két neve belülről és kivűlről nézve. Nincs élet tudat nélkül, és nincs tudat élet nélkül. Csak egyetlen tudat van, bár gyakran többnek hisszük, hiszen rengeteg példát tudunk felsorolni a különbözőnek vélt tudatokra. Csak néhány a sok közül: ásványtudat, növénytudat, állattudat, személyiségtudat, angyaltudat stb.
Befelé fordult tudatnak nevezzük azt az életet, amely az emberben lévő Isten (ez az Isteni Élet a személyben).
Kifelé fordult tudatnak pedig magát az embert, a személyiséget nevezzük, mert ez az a tudatforma, amely által bizonyos mértékű éber tudatossággal válaszol a bennünk lévő Isten a környezetre és a behatásokra. Ebben az esetben az élet sokféleségére irányítjuk figyelmünket és elfelejtjük azt, hogy a sokféleség az anyaghoz tartozik, az anyag lényege pedig a visszatükröződő felület, amelyben az EGY sokká válik.
A TUDAT csak a kívülről jövő hatások következtében ébredhet tudatára a külvilágnak.
A TUDATOSSÁG az érzés és a gondolat erőiből kiindulva tárja fel a lélek világát.
Ha azt mondom, hogy "az élet többé-kevésbé tudatos", akkor nem a fizikai élet leglényegesebb tulajdonságainak kiemeléséről és általánosításáról beszélek, hanem "egy élő dologról", amely valamelyest tudatos környezetét illetően.
A tudatosság elsősorban a korlátozás tudata, és csak másodsorban mások tudomásul vétele. Mások tudomásul vétele azzal kezdődik, amit ÖNTUDATNAK és ÖNTUDATOSSÁGNAK nevezünk.
Melyek a tudat korlátai?
Természetesen az anyag, amely az egyre sűrűbbé válásával erősebb és nagyobb korlátokat állít a szellem számára a gondolatokkal, érzelmekkel és azzal a sűrű fizikai testtel, amelybe be lett zárva a szellem (Isten-Isteni szikra= Monád), mint tudat.
A kivűlről jövő ösztönzések folytán a TUDAT ÖNTUDATTÁ fejlődik.
Öntudat, amikor az ember (személyiségtudat) tudatára ébred annak a ténynek, hogy ő nem más, mint az anyagba zárt ISTENI ÉNtudat, és jelenleg az  fejlődésének a célja, hogy a fizikai test által megnyilvánulni akaró lélektudatot felébressze magában, s így lassan átadja a személyiség a lelkiségnek az irányítást. Így válik az ember a lelkisége által irányított személyiséggé, ami a jelenlegi emberiség alfajának a feladata.
A kevésbé tudatos, alvó tudatú ember meghatározás alatt azt értem, hogy a személy lélektudata szinte alvó állapotban van és ezáltal el van zárva a személyiségtől. Ezt az állapotot nevezzük személyiségközpontú, önző és gyarló embernek, ugyanis ebben az esetben a személy szinte egyáltalán nincsen tisztában sem isteni származásával, sem a világmindenséggel.
Személyiségtudatunk - csak úgy, mint testünk - olyan valami, amit használunk, nem pedig az, ami vagyunk. Valójában az Egyetemes Istenhez, vagyis az igazi élethez, az anyagon és a tudaton túlihoz tartozunk.

Ne feledjük, hogy valójában  csak EGY TUDAT VAN, a látszólagos különbözőséget csakis a különböző tudathordozó eszközök korlátai okozzák. Soha semmilyen alsóbb én (személyiség) nem elkülönült lény, hanem a lélek önmaga, amely egy kis részét lehelyezi a személyiségbe abból a célból, hogy az alsó síkok rezgéseit megtapasztalja.
Az alapvető azonosságot az elvont és a konkrét gondolkodás között állandóan észben kell tartanunk. Csupán kényelmi okok miatt teszünk különbséget közöttük, de a különbség nem a természetükben, hanem a megvalósulásuk szintjén van.