Korunk egyik népbetegsége a depresszió.
A depresszió kedélyállapot, alacsony hangulati szint, amely az enyhe szomorúságtól az erős bűntudat és reménytelenségérzésig fokozódhat. A betegben csökken vagy elvész az öröm átélő képessége, és szorongás, ingerlékenység, aggódás jelentkezik.
Elvész az érdeklődés a világ és a környezetében történő dolgok iránt, téveszmék alakulnak ki.
Melyek azok a körülmények, amik az embert a depressziós állapotba juttatják?

A depressziót kiváltó okok között elsődleges szerepe van annak, hogy az egyén a figyelmét a fájdalmas, és a kudarcokkal teli dolgokkal köti le. Kevésnek tartja magát, de leginkább az a jellemző, hogy nem meri elhinni, elfogadni: vannak értékei!
A depressziós beteg nem veszi észre (mert nem akarja észrevenni) és folyamatosan elmegy élete értékes momentumai mellett, pedig ezek éppen azok, amelyek táplálhatnák életkedvét, belső tüzét.
Életében a sorozatos kudarcélményeket keresi, melyek állandósítják, sőt éltetik fájdalmát. Minden vele és a környezetében történő általa negatív élménynek tartott dologból általános következtetéseket von le. A részleges, félismereteit tartja egész, tökéletes ismeretnek.
A félismeret lényege az, hogy az ember megtapasztal egy élethelyzetet, ami érzelmei alapján negatív befolyással bír, és ebből úgy von le végső következtetéseket, hogy az adott témát nem vizsgálta meg minden lehetséges oldalról. A kép, amit a személy kialakít félelmetes és igen csalóka, hiszen jelentős tényezők hiányoznak belőle.
A depresszió az elmaradt, kimaradt dolgok, vagyis a hiányok következtében jön létre.
A lehangolt állapotot nem valami, hanem valaminek a hiánya váltja ki.
A mély depresszióban levő ember már nem keresgéli azokat a dolgokat, amelyek hiányoznak neki, hanem inkább bűnbakot keres – rendszerint talál is – és arra fogja szenvedésének forrását. Mindenben és mindenkiben csak a rosszat látja és saját sikerélményeit is olyan mélyre temeti, hogy képtelen észrevenni és élvezni azokat.
A depressziós ember egyik legjellemzőbb viselkedési formája az okok keresése, a „bűnbak” felállítása, határozott körvonalazása. Ilyenkor a beteg (megnyugtatásként, kibúvóként) érveket keres és talál arra, hogy élete miért jutott és maradt "ebbe a szerencsétlen" helyzetbe. Nem keresi sem a boldogságot, sem pedig a lehangolt állapotból való kiutat.

Mások okolása minden esetben pótcselekvés!

Másokat okolni egyfajta kibúvó az alól, hogy magunkba nézzünk, önismeretet gyakoroljunk és kezünkbe vegyük saját sorsunkat.
Bár igen sok vágy él a depressziós emberben, a megvalósítás helyett azonban sokszor azt várja el, hogy valaki más teremtse meg álmai tárgyát (ő megmarad a puszta vágyódásnál, sóvárgásnál). Hiába teremti meg valaki a vágyait, nem tud neki örülni.
Miért?
Az igazi sikerélmény az ember számára az, amikor saját maga éri el kitűzött céljait, vágyait. 
A beteg másik legjellemzőbb viselkedési formája az önvád. 
Ebben az esetben az ember önmaga ellen fordul és egyre rosszabb kilátást fest maga elé. „Nincs kiút! Megfeneklett az élet, megcsömörlött az érzékiség, oda az értelem.” Elvétette az utat, bűntudat mardossa.
Sok esetben az önvádaskodás juttatja el az embert az öngyilkosság gondolatához, mint lehetséges végső megoldáshoz.
A depresszió egyfajta elfojtott harag, amit az ember akkor érez, amikor nem kapja meg azt, amit (szerinte) megérdemel. A harag váltja ki az állandó békétlenséget, a bűnbakok keresését és a vádaskodást is.
A depressziós ember bizalmatlan az élet iránt és gondolatai, érzelmei tele vannak félelemmel – a reménytelenség érzés uralja.
Sem a nyugtató és a kedélyjavító gyógyszerek (mérgek) marékszámra szedése, sem pedig az alkohol és a drog fogyasztása nem javít a beteg állapotán, hiszen ezek még soha nem oldották meg senkinek a problémáját. E szerek használatától csak még lejjebb csúszik az ember és még több gondot okoz saját magának, valamint környezetének.
Attól még semmi sem oldódik meg, ha valaki benyugtatózza vagy részegre issza magát. Ezzel csak az elméjét teszi gondolkodó képtelenné és a saját egészségét veszélyezteti.
Nem szükséges sok idő ahhoz, hogy környezetére is hatással legyen a depressziós beteg. A békétlenség, a méltatlankodás, az önsajnálat, a bűnbakok keresése, a gyűlölet és a harag kisugárzása miatt egy idő után a szerettei kerülni fogják a társaságát és eltávolodnak tőle. Ez újabb okot ad arra, hogy még inkább másokban keresse a hibát (kifelé mutogasson) és ne önmagában.

ÖNGYILKOSSÁG
Ahogy már említettem, a mély depresszióban szenvedő embernek hamar megfordul a fejében az öngyilkosság gondolata.
Azt hiszi azzal, hogy önkezével vet véget az életének minden problémája, fájdalma megszűnik és csakis egy jobb világ várhat rá halála után. Az pedig szintén a másokra való felelősség áthárításának a kísérlete, amikor a beteg úgy indokolja öngyilkossági szándékát, hogy nem akar gondot okozni és teher lenni mások számára.
Jegyezzük meg: Az öngyilkossággal nem mentesülünk az életfeladatunk megoldása alól!
Ez a fajta halál még ideiglenesen sem old meg semmit, és újabb problémákat vált ki a már meglévők mellett.
A Karma Törvénye alapján a léleknek minden kötelezettséget teljesíteni kell, minden adósságot meg kell fizetni, minden „fájdalmat” át kell élni. Mivel a problémáinkért csak mi magunk vagyunk a felelősek, ezért okosabb dolog ezeket megoldani, és nem megfutamodni előlük. Bölcsebb dolog elfogadni, elviselni és megoldani a nehézségeket – nem számít, hogy mennyire fájdalmas – mint fenntartani és erősíteni azokat kikerülésük megkísérlésével, és az öngyilkosság további bonyolításával, amiből eredő karmikus visszahatás kedvezőtlenül befolyásolja a soron következő inkarnációkat.
Ez azt jelenti, hogy aki ebben az életében öngyilkosság által hal meg annak, a következő inkarnációjában meg kell oldania azokat a problémákat, amelyek elől most elmenekült, és még ott lesz neki az éppen aktuális életfeladata is, amely szintén teljesítésre vár. Még az öngyilkossági kísérletnek is van következménye!
Az öngyilkos ember teljesen mást érzékel halála után, mint amit vár. A lélek nem megy keresztül azokon a fázisokon, amelyek a természetes halál után következnek számára. Semmivel sem lesz jobb, sőt csak szenvedéseit növeli a személy.
Az életet Isten adta, és csak Ő veheti vissza!
A szabad akarat okán eldobhatja az életét az ember, azonban számoljon a majdani következményekkel is!

C.W. Leadbeater a világ egyik legnagyobb tisztánlátó teozófusa a „Látható és láthatatlan ember” című könyvében képekkel illusztrálva szemlélteti és megmagyarázza a különböző gondolkodású és érzésű emberek aurájának szabad szemmel nem látható megjelenését.

Átlagember aurája
Ehhez a színösszeállításhoz szerintem nincsen mit hozzáfűzni.

Depressziós ember aurája
A kép egy különösen mély depresszióba süllyedt ember aurájában megjelenő állapotot ábrázol. 
Természetesen nagyon sok köztes állapot létezik az egészséges aura és e között. Ez a kép azonban kiválóan szemlélteti a depressziós ember érzelmi állapotát. Azt láthatjuk, hogy a személy teljesen el van szigetelve a világtól. Energiájának rezgései mégis minden irányba kiáradnak (szétfolynak).
Az állandó kétségbeesés ködösíti tudatát, s így körbezárja magát, míg végül az egész világ feketének látszik számára. 
A depressziós beteg nem ismeri fel, hogy szenvedéssel járó károkat okoz a hozzá közel állóknak.
Nincsen fertőzőbb állapot, mint a depressziós ember érzése, mert rezgései minden irányban kiáradnak, lelassító, eltompító hatásukat kifejtik minden környezetükben lévő asztrális testre (mások érzelmeire).

Félelemben lévő ember aurája
A félelemhatás nagyon szembetűnő.
Az ember aurájában vízszintes csíkok jelennek meg, melyek olyan erőteljesen rezegnek, hogy alig ismerhetők fel különálló vonalakként. „Reszket, mint a kocsonya.”

 Ingerlékeny ember aurája
Skarlátvörös pettyek jelenléte az érzelem testben. Ezek a pettyek a kis aggodalmak során keletkező bosszúságok apró felhalmozódásainak eredményeként jönnek létre az aurában, és állandóan jelen vannak a mindennapi életben.
A személy apróságokon idegesíti fel magát. A lobbanékony, türelmetlen és állandóan harcra kész ember érzelmi testére jellemző ez a kép.
Amikor bármilyen jelentéktelen apróság „rosszul sül el” – elmegy a busz az orra előtt, vagy kihűl a kávéja – akkor a lobbanékony ember szabad folyást enged egy türelmetlen vagy dühös felkiáltásnak. A képen a szabadjára engedett negatív érzelmet a kicsi skarlátvörös (pettyek) felvillanás mutatja.
Az ilyen természetű ember soha nem fogy ki a bosszankodni valóból. 
 
 

Haragos, dühös ember aurája
Ez egy igen feltűnő ábra, és minden magyarázat nélkül is önmagáért szóló figyelmeztetés arra, hogy mekkora balgaság átengedni magunkat egy „dührohamnak”.
Borzalmas és félelmetes látvány egy ilyen érzelmi test.
Így néz ki annak az embernek az aurája, akit elragadott a gyűlölet, szinte magán kívül került és aki egy időre teljesen elvesztette az önkontrollját.
A felvillanások kardokként döfnek át más asztrális testeket, és így megsebesíti a körülötte lévő emberek tudathordozóit is.
Ez az a viselkedés, amikor az ember haraggal és gyűlölettel teli meggondolatlan szavakat kiabál és úgy érzi, hogy ölni is tudna (amint látjuk bizonyos értelemben tud is…). Miközben ebben az érzelmi állapotban a személy mások veszélyeztetésének forrása, úgy önmaga is teljesen védtelen.

Fejlett ember aurája
A „fejlett” kifejezés viszonylagos, ezért néhány szóban kitérek arra, hogy mit értek alatta.
Nem azt a típusú embert nevezem fejlettnek, aki már messze előrehaladt az úton, amely a mesteri fokozathoz (tökéletes ember) vezet. Olyan tudatú emberre utalok, aki kifejleszti keresését a magasabb igazságok után, aki már felülemelkedett a pusztán földi célokon, és aki egy eszméért éli életét. Ebben az állapotban az ember a vágyait teljesen az elme irányítása alatt tartja, és már nem fenyegeti az a veszély, hogy vad érzelmi hullámok lesodorják az értelem szilárd alapjáról.
A képen tiszta, finom, rendkívül élénk és élő tűzzel lüktető aura látható.
A személy tudata magas szintű rezgést mutat. A korona a szellemi törekvést jelzi.
Tudom, hogy jelenleg hihetetlennek tűnik, de minden embernek így fog egyszer kinézni az aurája. Persze ehhez igen sok munkára van még szükség, de szorgalommal és türelemmel elérhető.